Most nincs időm rendes posztot írni, de ezt muszáj megemlíteni. Az USA-ban a 70 év felettiek síklubjának 21 ezer (!) tagja van. Ez csoportokra oszlik, így a száz felettiek csoportjában már “csak” ketten vannak. (Igen, szeretnék én százévesen…) Nos, az egyikük magyar származású, és nemcsak síel, hanem naponta 17 mérföldet biciklizik. Lou Batori 100 éves, és a CBS Televízió készített róla riportot.
Négy szóban a legújabb román filmről: a főszereplő háta, a börtönlakó fiú, a szépajkú lány túszdrámája és a néger rendőrfőnök. Akinek továbbra is van ideje, lent olvashatja a többit.
A román filmek további haladására ismét nincs jobb bizonyítk, mint filmjeik 2010-es topfesztiválokon való diadalmenete. Az Ünnepek után című dráma Cannes “Un certain regard” nevű kifutópályáján kapott hangos sikereket, majd itthon meghirdetett novemberi premierje annál csöndesebb volt. Lehet, hogy ez a sors vár a Fütyülök az egészre című börtönmozira is, ami a tavalyi Berlini Filmfesztiválon a zsűri nagydíját kapta (ugyanazt, amit idén Tarr Béla). A rendező Florin Serban először állt a kamera mögé, többnyire mégis kézben tartotta az ügyet.
Az írás a Filmtekercs Fényportálon folytatódik.
“Aki másokat akar legyőzni, annak előbb magát kell legyőznie” – ez volt a film nagybetűs tanulsága, amely kipattant fejemből, amikor VI. György király első háborús rádióbeszédében dadogásától megszabadulva hagyta el a stúdiót. Sajnos a felelősség ezért a kevéssé eredeti gondolatért nem engem terhel. Bárcsak így lenne!
Mégis mi jó sülhet ki abból, ha egy sziklakanyonba szorult hegymászó öt napját nézzük végig egy fél méter széles résben? Lehet ebből egész estés mozit, mi több bombasikert készíteni? Földi halandónak ez elképzelhetetlen. A brit rendező, Danny Boyle 127 óra című filmjében persze meg tudja csinálni. Nem is akárhogy.
Adva van egy megtörtént eset, egy létező ember. A valóságban, a visszaemlékező könyvben és jelen filmben is Aron Ralston (James Franco), aki hétköznap átlagos munkába járó fiatal, hétvégén viszont beveti magát az autóba, és meg sem áll a Sziklás-hegységig. Mountain bike, hegymászás, úszás, futás, mindegy, csak mozogjon, és levezesse a hét feszültségeit. Az egyik ilyen hétvégi kiruccanás azonban rosszul sül el – egy félresikerült kapaszkodás után méretes szikladarab szorul be a falak közti, éppen embernyi széles résbe.
Az írás a márciusi Képmásban folytatódik.
Natalie Portman a Fekete hattyúban
Kritikaírás közben gyakori vendég az önkontroll; cikkíró legkevésbé se legyen szubjektív, és ne tüntessen el a süllyesztőbe vagy emeljen a mennybe művet a pillanatnyi hatások, jó vagy rossz hangulat illetve a szomszéd főztje miatt! Nincs rosszabb egy kritikánál, amire másnap nem ismer az ember. A Fekete hattyú persze más. Ott el lehet engedni magunkat, hiszen nincs az a másnap, amitől úgy kellene félni.
Mert a Fekete hattyúra tényleg minden jelző kevés. Egy erős kezű rendező, három brilliáns forgatókönyvíró, egy szemet kápráztató operatőr, három felejthetetlen színészi alakítás (mondjuk úgy, legalább három), egy egészen kerek, önmagába záródó, tökéletesen megrajzolt világ, mitológiai erejű pokoljárás. Nem túlzás azt állítani, hogy az ilyen filmek miatt, amelyből jó, ha 3 évente egyet lát az ember, ettől van az érzésünk, hogy még érdemes moziba járni.
Az írás a februári Képmásban folytatódik.
Magam az idén nem erőltettem meg az eszemet karácsonyi gondolat kiizzadásával, így egy tegnap jött üzenetből idézek. Pilinszky János gondolataival kívánok boldog karácsonyt.
A jó ajándék önmagunk egy darabja. A legjelentéktelenebb ajándék is test a testünkből, lélek a lelkünkből. Példa arra, hogy életünk nemcsak szükségletek láncolata, s hogy életünk legvégső alapja mégse valamiféle elemi és kikerülhetetlen önzés. Bizonyítéka annak, hogy létünk végül is ajándék, amiből futja az ajándékozásra.Tiltakozás, igen, az ajándék tiltakozás is énünk korlátai ellen, akár olyasmit ajándékozunk oda, amire magunknak is szükségünk volna, de még inkább amikor olyasmit, amit mi magunk is szeretünk, kedvelünk.Az ajándékozás nem figyelmesség, nem fényűzés, nem szokás. Véghetetlenül komolyabb és több minden rutinmozdulatnál. Gyönyörű kifejezése az ember földi sorsának, helyzetének s ugyanakkor transzcendens ambíciójának.Annak a vágynak, hogy egyek legyünk, ha most még csak „börtönrácsainkon” át tudjuk is megölelni, megitatni és megetetni egymást.
A tavaly internetre dobott Budapest Business Region című videó a mai magyar országimázs diadalát fújta. A magyar rendező(asszisztens), Madarász Isti által rendezett kisfilm több mint egymillió megtekintésével valóban ritka magasságokba emelkedett. A héten jött ki a Hungary – World of Potentials. Vagyis a Madarász Isti 2.
Mert a cél, a zene és az alkotó ugyanaz. A Balkán fanatik dallama ismét megjött, s ugyanúgy a magyar feltalálók, mérnökök, tudósok világhírű termékei. A befeketetőket is megcélozni kívánó kisfilm azonban most már előrébb merészkedik a negyvenes éveknél, ahol az előző film sajnálatos módon megrekedt.
Számomra még így is hiányzik a prezi.com vagy éppen az AutoCad, amit 4:56-nál megérkezni véltem, de “csak” a Leonar3do jött, a 3D megrajzolható virtuális valóság egy fiatal, huszonéves magyar fiútól, Rátai Dánieltől. Ja és a nagyon felejthető slusszpoén a végén: a világ legszebb lányai – a magyarok. Felejtsük már el ezt a hülyeséget!
Összességében tehát kicsit vérszegényebb, történetében szétszórtabb, kevésbé látványos filmet kaptunk másodszorra. Ahogy ez az ismétlésekkel lenni szokott. De azért ne legyünk szárnyaszegettek: repülj, madár!
Azt mondják, ha két egymással nem szomszédos országban játszódik egy film, akkor az már gyanús. Valami világeposz kíván lenni, tanulsággal. Ha többféle a bőrszín, az még gyanúsabb. Lukas Moodyson filmje még a tanulságot is a szánkba adja, a film mégsem csöpög a giccstől. Mamut DVD-kritika.
Furcsa, bolond világ ez – adja sorban szereplői szájába a Félreérthetlen Igazságot Lukas Moodyson, svéd filmrendező szereplői szájába, s ez egy kissé elrettenti a mozinézőt az egészséges élvezettől. A világ egyik felében, New Yorkban üzletember apa és sebészorvos anya, egy szem szép kislánnyal, rettentő szimpatikus és nem utolsó sorban irigylésre méltó család. Gondoljuk elsőre, ha néha átkapcsolunk a föld másik végébe, a new yorki kislány thaiföldi babysitterének otthonmaradt gyermekeihez. Anyu pénzt keresni jött a remény országába, nem is kérdés ez. Nem ismeretlen a fogalom, és még csak nem is kell a Fülöp-szigetekre menni érte, pláne nem szeméthegyen turkáló vagy az utcán magát éjszaka áruba bocsátó kisfiúkat mutatni. Még ha Svédországból ez a dolog szokatlan is lehet.
A szöveg december 23-tól a Filmtekercsen folytatódik.
A világ legfurcsább térképeivel foglalkozó blogba (amit most hirtelen nem találok) is elmenne ez a fotó, amelyet a Facebook saját oldalán találtam. Ennek lényege, hogy – elvileg, bár nem tudom, ez nem képtelenség-e – minden regisztrált tagtól vezet egy vonal minden ismerőséhez; a regisztrált tag pontja pedig ott van, amelyik város a profilján szerepel. Azon túl, hogy az egész világon használják a még csak hét éves portált, van még néhány tanulság.
Kattints a képre a nagyobb méretért!
Scott Pilgrim, a külvárosi éretlen huszonéves legendája hat éve indult az amerikai képregénykultúrában. A fiatal hétköznapi hősnek – akár a régi mesékben – ma is ki kell állni a próbákat, hogy a szerelem és a fele királyság rákacsintson – ma már a számítógépes játékok világát megidézve. A történet 2010 végén a mozivásznakat, így a szélesebb nyilvánosságot is elérte.
Huszas éveiben járó fiatal barátom lepett meg múltkor a gondolattal, hogy ő bizony néha visszasírja tinédzser korszakát, amikor még mindent nagyobb érzelmi beleéléssel tapasztal az ember. És valóban, idősödve egyre kevésbé rezdülünk meg dolgokon, és elfelejtjük, jelentéktelen apróságnak tartjuk azt, amin egyszer-másszor éjszakákon át nem tudtunk aludni.
A cikk a januári Képmásban folytatódik. Addig egy előzetes.
